Merj szembenézni vele!

2018.08.13

Ezúton is szeretném megköszönni Nektek az üzeneteket, amiket a "Szembenézni vagy elmenekülni" című bejegyzésem után kaptam Tőletek. Ugyanakkor fájó szívvel olvastam, hogy milyen sokan vagytok, akik minden nap szembe kell nézzetek és meg kell küzdjetek súlyosabbnál súlyosabb helyzetekkel... és persze még ennél is többen vagytok. 

Voltak, akik azt kérdezték tőlem, hogyan lehet szembenézni egy betegséggel, egy problémával, helyzettel. Megtehetném azt, hogy leírom mi van erről írva a nagykönyvben, de mivel többnyire a pánikbetegségben érintett személyek tették fel ezt a kérdést, ezért azt gondoltam, megosztok Veletek egy személyes történetet. 

 16 éves voltam, amikor nagyon csúnya betegségekkel kellett szembenéznem. Egyik hozta a másikat, és rövid idő leforgása alatt teljes mértékben elveszítettem a kontrollt életem irányítása felett, az irányítást a betegségek vették át.

Középiskolás voltam ekkor, az iskola és az otthonom közt 30 km távolság volt, busszal jártam az iskolába. Kezdetben a betegségemmel járó rosszullétek a buszon ülve jelentkeztek, volt, hogy tanórán. Volt, hogy meg tudtam birkózni a helyzettel, de volt úgy, hogy annyira rosszul éreztem magam, hogy ki kellett menekülnöm abból a helyzetből, ahol rám tört a félelem, és jelentkeztek az elviselhetetlennek tűnő tünetek. Voltak olyan napok, amikor útközben le kellett számolnom a buszról, és meg kellett várnom a következő távolsági buszt. Gyakran előfordult, hogy nagyon nehezen, alig, vagy késve érkeztem az iskolába. Ahogy súlyosbodott a helyzet, egyre többet tartózkodtam tanórán a mosdóban... és mikor még súlyosabbá vált a helyzet, már el sem tudtam indulni otthonról, mert már ébredéskor, ahogy tudatosodott bennem, hogy újra reggel van, menni kell, küzdeni kell, jött is a rosszullét. Volt, aki a gyógyszerben látta a megoldást... én azonban semmiképp sem szerettem volna gyógyszereket szedni, mert tartottam attól, hogy nem fogok tudni tanulni gyógyszerek mellett, és nagyon féltem a hozzászokástól is. Egyre nagyobb volt egy idő után a nyomás rajtam, egyre súlyosabb következményekkel kellett szembenéznem... így voltam rákényszerítve arra, hogy nézzek szembe a helyzettel. 

Fogalmam sem volt még akkor, hogy hogyan is tudnám legyőzni a betegséget, mit tehetnék annak érdekében, hogy jobbra forduljon a helyzet... de egy valamit biztosan tudtam, utáltam a betegséget, és le akartam győzni. Elképzeltem, mint egy szörnyeteget, akivel meg kell harcolni, és akit le kell győzni. 

Első lépésben próbáltam a betegség mögé nézni. Nagyon fontosnak tartottam azt, hogy megértsem,  mikor és milyen helyzetekben jelentkezik a rosszullét, mitől és miért vagyok rosszul. Nagyon érdekes volt, ahogy elsőre minden helyzet másnak bizonyult, egyetlen egy közös pontot nem találtam, és amikor jöttek a rosszullétek, én úgy éreztem hogy nem gondoltam előtte semmire, nincs kiváltó ok. Pedig volt. Idővel kirajzolódott, hogy minden helyzetben ott volt, ami kiváltotta a rosszulléteket, amelyek idővel egyre súlyosabbá váltak, pl. töréseket, agyrázkódást okoztak, rendszeres eszméletvesztéseket. 

Az ember alapjában véve úgy működik, hogy szereti elkerülni a veszéllyel fenyegető helyzeteket. Ahogy telt az idő már sehol sem voltam biztonságban, és félve mozdultam ki otthonról. De iskolába járni kellett. Az élet nem állt meg. Félve léptem ki az ajtón, és félve ültem az iskolapadban egész nap, nem beszélve a buszozásról. A végén már a rosszulléttől féltem legjobban, mert mi lesz, ha újra rosszul leszek?!

Nagyon nagy felismerés volt az, hogy milyen nagy szerepe van ebben az egészben a gondolatoknak. Egy idő után felismertem, hogy nem mindegy, hogy milyen gondolatokkal lépek ki az ajtón. Felismertem azt is, hogy ha jelentkezett egy tünet, rögtön megijedtem, és azt gondoltam, na akkor most már mindjárt biztos jön a rosszullét. Ennek hatására újabb tünetek jelentkeztek, és a vége sok esetben tényleg az volt, hogy bekövetkezett a rosszullét, eszméletvesztés.... stb. 

Jelentős fordulatot hozott az állapotomban az, amikor el tudtam fogadni azt, hogy az életem része a betegség, a velejáró rosszullét, és nem szabad tőle félni. Mert minél jobban féltem, minél inkább el akartam kerülni, annál súlyosabbá vált a helyzet, és egyre jobban szűkült be az életterem. 

Belementem idővel olyan helyzetekbe, amikből elmenekültem. Volt, hogy nagyon rosszul lettem ezekben a helyzetekben, majd mikor megtapasztaltam, hogy akkor sem áll meg az élet, és túl lehet élni ezeket a helyzeteket, jobbra fordult minden. Hogy mi történt ekkor? Újra az én kezembe került az irányítás. És ahogy erősödtem, egyre inkább sikerült felülkerekedni a helyzeten, majd olyan technikákat tanultam meg, amelyek segítséget nyújtottak egy-egy nehéz helyzetben. 

Akkor nagyon nehéz volt, lehetetlennek tűnt a gyógyulás. Ma már tudom, hogy nem lehetetlen! Lehet, hogy Te még azt érzed, hogy sokkal erősebb és nagyobb a betegség, mint Te, de hidd el, ezt csak Te gondolod így! Ne hagyd, hogy átvegye az irányítást az életed felett! Légy TE az életed irányítója! Ne engedd, hogy elhitesse Veled, hogy nem tudod leküzdeni! Le tudod küzdeni! Nem könnyen és gyorsan! Itt nem lehet nagy léptekkel haladni! Apró, pici lépésekkel igen! Volt nap, amikor csak néhány perc volt, ami jobb volt, mint a többi.... majd egy fél óra, óra. Majd azt vettem észre a nap nagy része. Légy türelmes és higgy magadban! Te vagy az erősebb és meg tudod csinálni! Képes vagy legyőzni!