Nem szégyellem...

2018.03.16

Ez a címe annak a filmnek, amelyiket a tegnapi nap során láttam, és amelyik a következő sorokat ihlette. Egy gimnazista lány a film főszereplője, aki Krisztus követőjévé válik. A film végén pedig egy iskolai lövöldözés áldozata lesz. Halála előtti percekben elhangzik a kérdés, miközben a fegyvert homlokának szegezik támadói: ,,Még mindig hiszel Istenben?" A választ követően életét veszíti... 

A történet mélyen érintett, és nem volt nehéz számomra azonosulni a film főszereplőjével. Hogy miért? Kiskoromtól kezdve újra és újra megfogalmazódott a környezetemben lévőkben az, hogy van bennem valami különleges, valami rejtélyes, valami más. Hallottam ezt akkor, amikor szembesültek vele a környezetemben lévők, hogy 4 évesen a tánc szerelmesévé váltam. Hallottam ezeket a szavakat akkor, amikor kisiskolásként a felnőttek társaságát élveztem leginkább, és  felnőtteket foglalkoztató kérdéseket szegeztem pedagógusaimnak. Hallottam, amikor 12 évesen elkezdtem megismerkedni a pszichológiával, és szabadidőmben, amikor nem táncoltam, szakirodalmat olvastam. Ezek a szavak fogalmazódtak meg akkor is,  tizenéves koromban, amikor elérkezett az idő, és kortársaim elkezdtek szórakozóhelyekre járni, én a tánctermet, a hétvégi, kora reggeli táncpróbákat választottam. Ez fogalmazódott meg a környezetemben lévőkben akkor is, amikor elkezdtem önkéntes tevékenységeket folytatni. Sosem felejtem el az első reakciókat, amikor kiderült, hogy súlyos, az életükért küzdő, a halál árnyékában járó betegek között vagyok önkéntesként. (Ekkor már magam is megéltem hasonlót, és megtapasztaltam, milyen sokat jelent egy-egy mosoly, segítő kéz, egy-egy kilátástalan, fájdalmas órában.) És még sorolhatnám.

Többnyire pozitív csengése volt ezeknek a szavaknak, azonban én nem mindig éreztem úgy, hogy a másságom pozitívum. Sokkal inkább azt tapasztaltam meg az évek során, hogy másnak lenni nem könnyű. Azt gondolom, ma könnyebb helyzetben van az, aki olyan, mint a többi ember a környezetében. Vagy, ha nem, akkor olyanná válik. Sokszor felmerült bennem a kérdés, de vajon érdemes? Érdemes feladni, lemondani, másnak lenni, mint aki valójában vagyunk, úgy tenni, mintha? 

Vannak, akiknek könnyen megy, nekem ez sohasem ment igazából. Vannak, akik olyan könnyen el tudják hitetni másokkal, hogy olyanok, amilyennek mások látni szeretnék őket. Vannak, akik olyan könnyen tudják azt mondani, amit mások hallani szeretnének. Vannak, akik olyan könnyen el tudják játszani, hogy szeretik azt, akit egyébként nem. Vannak, akik megtévesztésig el tudják játszani, hogy rendelkeznek azokkal az értékekkel, amikkel nem. Vannak, akik nagyon jó játékosok! Én soha nem voltam, de ma már nem is szeretnék az lenni! Én soha nem tudtam hosszú időn keresztül eljátszani, hogy én más vagyok, mint aki valójában, akkor sem, ha emiatt gyakran kellett és kell szembenéznem igazságtalanságokkal, fájdalmakkal, csalódásokkal.

Hálás vagyok azért, hogy sok olyan ember van a környezetemben, akik nem várják ezt el tőlem. Akiknek érték az, ami számomra is az. Akik elfogadnak úgy, ahogy vagyok, és én is elfogadom őket, ahogy vannak. Akik velem együtt örülnek a sikereimnek, és én is velük örülhetek sikereiknek. És ez a fontos!

Biztos vagyok benne, hogy köztetek is vannak, akik hasonló élményeket éltek meg, vagy éppen a jelenben élnek meg! Ha tanácsolhatok valamit, akkor azt szeretném, amit magamnak is tanácsoltam, amikor újra és újra meg kellett küzdenem ezzel: NEM ÉRDEMES FELADNI ÖNMAGAD, LÉGY AZ, AKI LENNI SZERETNÉL! AKI SZERET, AZ ÍGY IS SZERETNI FOG! NE AKARJ MEGFELELNI MINDENKINEK, CSAK AZOKNAK, AKIK VALÓBAN FONTOSAK, ÉS AKIKNEK TE IS FONTOS VAGY! 



Végezetül szeretném megosztani veletek azokat a sorokat, melyek nekem nagyon sokat jelentettek és jelentenek mind a mai napig:     

 ,,Úgy élj, hogy visszanézhess. Ne haraggal, hanem örömmel forgathasd át emlékeidet, visszafelé. Nehogy sajnálkoznod kelljen... Okosan élj. De főleg: szépen. Gazdagon, ne a szó anyagi értelmében, hanem szellemeikben. Ahogy a vonuló vadak hagynak nyomot maguk után, úgy hagyj te is. Hogy rád találjanak, ha keresnek. Hogy rád találhasson, aki keres. Hogy ne felejtsék el a vonulásodat. Jeleket hagyj a világban, téged jelzőket. Gondolatokat, amelyek rád mutatnak. Emlékeket, bármilyen, csak markáns legyen... akkor jól éltél. Akkor éltél helyesen. Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege. Úgy élj!"

                                                                                                    (Hankiss János)

Azt hiszem ezekben a sorokban minden benne van, ami igazán fontos!