Pszichológia

A hála kísérjen mindennap utadon!

Közeledünk a hónap végéhez, így lassan elbúcsúzunk a hónap témájától: a hálától.

Azonban én arra bíztatlak Titeket, hogy ne feledkezzetek meg minden nap hálával gondolni mindarra, mit az élettől kaptok! Emlékszem milyen boldog voltam, amikor idővel felismertem azt, hogy képes vagyok kihívások közepette is hálát érezni.

Óriási segítség tud lenni a mindennapok során, ha megpróbáljuk számba venni, és szem előtt tartani, hogy mi mindenért lehetünk hálásak az adott napon, vagy úgy összességében.

Ötletek a hála gyakorlásához

A következőkben azokat a módszereket szeretném felsorolni, amelyeket én magam is alkalmaztam a mindennapok során, a hála érzésének fokozása céljából.

1. Hálanapló

A legegyszerűbb módja a gyakorlásnak, a napló vezetése. Szerezz be egy célnak megfelelő füzetet, naplót, és írd le minden egyes nap mindazt, amiért hálás vagy!

2. Naplóírás másképp- App

Vannak, akik a hagyományos naplóírással nem igazán tudnak megbarátkozni, esetleg úgy gondolják nincs idő rá, vagy hajlamosak elfeledkezni róla. Ilyen esetben jó szívvel tudom ajánlani a Play Áruházban "beszerezhető" hálanaplókat! Sok esztétikus megjelenésű, és könnyen kezelhető alkalmazással találkoztam, amelyeknek másik nagy előnye az, hogy képet is lehet csatolni a napokhoz, sőt megosztásra és nyomtatásra is van lehetőség.

3. Hála-üveg

A szívemhez egyik legközelebb álló gyakorlat, amit a hála érzésének fokozása céljából végeztem, a Hála-üveg elnevezést kapta. Ehhez nincs szükség másra, csak egy üvegre, én igyekeztem olyat beszerezni, ami illik a lakás stílusához. És mindennap leírtam egy kis cetlire mindazt, amiért az adott nap hálát éreztem, majd az üvegbe tettem.

Remélem, hogy sikerül megtalálni azt a számodra megfelelő módszert, amelyik segítségével nem "kötelező napi feladat", hanem élvezet lesz a gyakorlás! Kívánom, hogy minél előbb éld át a hála boldogságfokozó hatását!

     Segítsek? Vagy majd segít valaki más?

 Napjainkban egyre gyakrabban értesülhetünk drámai és tragikus eseményekről. Este a híradó is tele van velük, a közösségi oldalakon is sokszor lehet találkozni egy-egy rémhírrel, megdöbbentő, elképesztő történettel. És sajnos nem kitalált történetek ezek.

A napokban szülővárosomban bekövetkezett tragédia kapcsán közelről láthattam rá arra, hogy ilyen esetben milyen szociálpszichológiai jelenségek ütik fel fejüket, miként működik ilyen esetben a lakosság, mint "tömeg". 

 Az egyik folyamat, amire felfigyeltem, az a rémhír kialakulási és terjedési mechanizmusa volt. A rémhír hallomás útján terjedő, rövid közlemény, egy fontosnak tartott eseménnyel kapcsolatosan, melyek nem a pontos ismereteken alapulnak.

 Hugo Münsterberg egyik művében bemutatott egy kísérletet,mely a következőképpen zajlott:  Kriminalisztikával foglalkozó tudósok üléseztek Göttingenben. Az ülésezés közben, egyszer csak a teremben termett egy élénk színű öltözéket viselő bohóc, őt pedig egy fekete bőrű személy követte, revolverrel a kezében. Ekkor az történt, hogy az egyikőjük elbotlott, és a másikójuk ráesett. lövés dördült, majd a történet két szereplője elhagyta az üléstermet. Eltűntek. Ez az esemény kb. 20 másodpercig tartott. Egyedül az elnök tudta csak, hogy a jelenetet előre megrendezték, ezzel az volt a cél, hogy feltárják, hogy a résztvevők mennyire fogják tudni pontosan visszaadni a látottakat. Hamarosan megszülettek a beszámolók, melyek az elemzők véleménye szerint hiányosak, felületesek voltak. Továbbá megfigyelhető volt az, hogy a beszámolók az esetek 50%-ában tele voltak kitalálásokkal.

Ez a hétköznapok során úgy jelenik meg, hogy bárhová is megyünk, mindenfele a tragikus eseményről beszélnek az emberek. Mennek a találgatások. A média napi szinten tájékoztatást nyújt sok esetben egy-egy történtekkel kapcsolatos újabb információkról, de ez nem elég... Újabb és újabb verziók születnek, melyekről beszélnek az emberek, és nem tudod elkerülni, hogy ne halld, mert hallod sorban állás közben, utazás közben. És olyan változtatok ezek, amelyk nem hivatalos forrás alapján születtek. Kiegészítve saját véleménnyel, melyek sajnos tele vannak ítélkezésekkel.

Ennek átélése közben az a kérdés kezdett el foglalkoztatni, hogy amikor bajba jutott, segítségre szoruló emberekkel találkozunk, képesek vagyunk-e felismerni azt, hogy segítségre van szükség? Képesek vagyunk-e felismerni azt, hogy mi magunk is tehetünk azért a másik emberért? Képesek vagyunk-e áldozatot hozni, és megtenni azt, amit tudunk? Vagy inkább azt gondoljuk, hogy nem az én dolgom segítséget nyújtani? Segítsen más? 

Érdekes kérdések ezek...

Kitty Genovese-t 1965-ben halálra késelték New Yorkban, a Central Park sarkán. A környéken élők közül többen is látták az esetet, ennek ellenére senki nem értesítette a rendőrséget. A kihallgatást követően derült fény arra, hogy 37-en! nézték végig az ablakból azt, hogy a gyilkos végzett az áldozattal. A New York környéki Princeton Egyetem szociálpszichológusa, John M. Darley és a manhattani Columbia Egyetemen dolgozó Bibb Latané ezt azzal magyarázták, hogy mindegyik tanú azt hitte, hogy majd a másik segítségnyújt. Később kimutatták, hogy a segítségnyújtást paradox módon gátolja a sok jelenlevő. Szeretném megemlíteni Hankiss Elemér nevét is, aki a "hiányzó hős" csapdájaként jellemzi ugyanezt a helyzetet. Ennek az a lényege, hogy a jelenlévők hajlamosak félreértelmezni a helyzetet, vagy azt gondolni, hogy nem az ő dolguk a segítő beavatkozás. Így azt mondhatjuk, hogy csoportban megoszlik a felelősség. 

Tény, hogy vannak olyan helyzetek, amikor érdemesebb kívülállónak maradni, de én ettől függetlenül arra bátorítalak, ha lehetőséged van rá, ne késlekedj segítséget nyújtani! Nem tudhatod azt, mikor kerülsz Te magad is olyan helyzetbe, hogy segítségre lesz szükséged! 

Felhasznált irodalom:

Csepeli György (2001): Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.  


Nem tudok élni nélküle...

                          A társfüggőségről


Nem tudok élni nélküle vs. Nem akarok élni nélküle. Ha jól megfigyeljük e két mondat egyetlen egy szóban különbözik, mégis mennyire más jelentést képvisel. Mennyire nem mindegy, hogy valamire képtelen vagyok, vagy éppen arról van szó, hogy képes lennék az adott dologra, de nem akarom.

A társfüggőségben szenvedőkről elmondható, hogy képtelenek önállóan létezni egy szeretetkapcsolatban, állandó jelleggel, a másikkal egyfajta szimbiotikus állapotra vágynak. Fokozott szeretet és törődés iránti igénnyel rendelkeznek, ezt a fajta vágyukat kielégíteni igen nehéz feladat, miután szeretetből és törődésből számukra sosem elég.

Alapvető szükségletünk a biztonság iránti szükséglet. Aki társfüggőségben szenved, nem képes önmaga betölteni ezt a szükségletet, ezért a biztonság érzését attól a számára fontos személytől várja, aki pillanatnyilag a mindent jelenti számára. Ugyanis fontos jellemzője a társfüggőségnek az, hogy idővel a világ elkezd bezárulni, és kizárólagos szerepet kap az a személy, akitől a szenvedő fél érzelmileg függ. Ennek következményeként következik az be, hogy ami korábban fontos volt, elveszti jelentőségét, pl. egy hobbi. Vagy akár kapcsolatok is, amelyek idővel teljesen leépülhetnek. Csak egy kapcsolat lesz már fontos, ami a mindent jelenti. A társfüggő személy egy ponton túl már teljesen elveszítheti egyéniségét, és életét, döntéseit, tetteit teljes mértékben a másik akaratához igazítja.

Általában az ilyen kapcsolatokban egy idő után megjelenik az elégedetlenség, miután, ahogy korábban fogalmaztam, törődésből és szeretetből sosem elég. Jellemző a féltékenység is. Illetve a túlzott ragaszkodás, melyek együttesen egy olyan helyzetet teremtenek, melyben egy idő után, a másik fél azt éli meg, hogy nem kap levegőt, megfullad. Ez az érzés, menekülésre készteti.

Amikor tudatosul a függőségtől szenvedő személyben az, hogy veszélyben a számára mindent jelentő kapcsolat, az is előfordulhat, hogy önmaga ellen fordul, de vannak olyan is, akik csak hangoztatják öngyilkossági szándékukat, ezzel szeretnék megakadályozni azt, hogy társukat elveszítsék.

Ha a kapcsolat mégis véget ér, elviselhetetlen üresség és magány lesz úrrá a függőségben szenvedő személynél, továbbá mivel a biztonság iránti szükséglet nincs betöltve, intenzív szorongás jelentkezhet. Így mindennél fontosabb lesz számára az, hogy minél előbb találjon valakit, aki az elveszített személy helyébe léphet. És, ha ez bekövetkezik, kezdődik minden elölről, mint egy ördögi kör.

A társfüggőség gyökere a gyermekkorba nyúlik vissza. Társfüggőségben szenvedő személyektől gyakran lehet a következőket hallani: ,,Mindenem megvolt, mégsem voltam boldog." ,,A szüleim nem szerettek eléggé." ,,Nem szerettek úgy, ahogy én szerettem volna." ,,A szüleimnek sosem voltam fontos igazán."

Az ilyen körülmények között felnőtt gyerekek, később felnőttként, a ki nem elégített szeretet vágyukkal érkeznek kapcsolataikba, és azzal az elvárással, hogy a másik majd pótolja mindazt, amit gyermekként nem kaptak meg.

Sajnos ez a vágyuk a legtöbb esetben nem teljesül. Továbbra is hiányérzettel kell megküzdeniük, és azzal a gondolattal, hogy a jelenlegi partner sem tud "eléggé" szeretni.

A társfüggőség gyógyításában is eredményesnek bizonyul a pszichoterápia, ezen belül is a kognitív viselkedésterápia. A terápia több hónapig, akár évig is eltarthat.

Amennyiben a terápia sikeresnek bizonyul, igen kicsi a visszaesés esélye.


Felhasznált irodalom:

Belső Nóra (2011): Utak Egymáshoz. Jaffa Kiadó, Budapest




Apa, aki a küszöbön átemel

,,Az apai szeretetet meg kell becsülni

és tiszteletben kell tartani, elég ritka kincs."

(Erich Worf Segal)

                                                           Az apa szerepe


Az APASÁG szót nyelvtani értelemben nézve, tekinthetjük főnévnek és igének is, tekinthetünk rá, mint egyfajta fogalomra, de mint tettre is. Az igazán elkötelezett apák számára az APASÁG egyszerre mindkettő, főnév és ige is egyben. Ők nem úgy tekintenek az APASÁG-ra, mint egyfajta pozícióra, amit betöltenek, hanem számukra ez sokkal több annál, egy élethivatás.  Jung szerint az egyik legnagyobb gond az, hogy kevés apa gondolkodik úgy az apai szereppel kapcsolatban, hogy az élete legfontosabb feladata, hivatása. 

                                                           Az apai szeretet

Az apai és az anyai szeretet jelentősen eltér egymástól, de mindkettőre szüksége van egy gyermeknek ahhoz, hogy egészséges, teljes értékű felnőtt váljon belőle. 

Amikor egy gyermek megszületik, akkor az esetek döntő részében az anya az, akihez kötődik, az anya az elsődleges kötődési személy gyermeke életében. Az anyával való kapcsolata során a gyermek azt tapasztalhatja meg, hogy édesanyja szeretete feltétel nélküli, szereti, mert létezik, szereti, mert az ő gyermeke. Az anyai szeretet nincs feltételhez kötve, nem kell érte megdolgozni. Ennek persze negatívuma is van, mégpedig az, hogy az anyai szeretetet nem lehet kiérdemelni, kivívni. Vagy megkapja a gyermek az anyai szeretetet, vagy pedig nem.

Ahogy a gyermek nő, fejlődik és gyengül az anyához fűződő szoros kapcsolata, kialakul benne az igény, a vágy az apa szeretetére. Az anyai szeretettel szemben, az apai szeretet feltételhez kötött. Az apai szeretet úgy érhető el, ha a gyermek megfelel egy, az apa által felállított elvárásnak. Mint, ahogy az anyai szeretetnek, úgy az apai szeretetnek is van előnye és hátránya egyaránt. Az apai szeretet előnye az, az anyai szeretettel szemben, hogy ki lehet érdemelni. Hátránya pedig az, hogy könnyen el lehet veszíteni abban az esetben, hogyha nem tud a gyermek megfelelni az apa által felállított elvárásoknak. 

                                                       Apa-"Aki a küszöbön átemel"

Azt, hogy az anyáknak elengedhetetlen szerepük van gyermekük életében, régóta tudjuk, azonban fontos belátni, hogy egy gyermeknek legalább annyira nagy szüksége van apára, mint anyára. 

A gyermek szültését követően az anyával találkozik, ő az elsődleges kötődési személy életében. Ahogy a gyermek nő, megismeri az anya tulajdonságait, azonban vannak egy anyának olyan vonásai is, amit Winnicott "hajlíthatatlan vonásoknak" nevez. Ezek olyan tulajdonságok, olyan vonások, melyek elsődlegesen nem jellemzőek az anyára és a gyermek gondolkodása végül összeköti ezeket a jellemzőket olyan érzésekkel, amiket az apai iránt kezd el egy idő után érezni. Egyre függetlenebb lesz az anyától és ekkor kap fontos szerepet az apa.

Megközelítőleg a 6. év körül alakul ki nagy igény a gyermekben arra, hogy az apa szeresse, törődjön vele, a közelében legyen. A fejlődés szempontjából fontos, hogy az anya központú ragaszkodás apa központúvá alakuljon, és a kettő szintézise által válik valaki érett felnőtté. Hogyha ebben a folyamatban valahol elakadás történik, ha a folyamat sérül, akkor neurózisok alakulhatnak ki. 

Az anya biztosítja a családi otthon melegét, védi gyermekét, olyan környezetet teremt, melyben gyermeke biztonságban érezheti magát, azonban egy idő után a gyermek elkezd kifelé tekinteni a külvilágba és vágyik arra, hogy átlépje a családi otthon küszöbét. Ranschburg úgy fogalmaz: ,, Az apa az, aki átemeli a gyermeket a küszöbön és ő az, aki megmutatja gyermekének a küszöbön kívüli világot." Van egy olyan funkciója az apának, hogy kiemelje a gyermeket az anyával való szoros szimbiózisból. 

Összességében, az apának fontos szerepe van a nemi identitás fejlődésében, fontos szerepe van az én-tudat kialakításában, abban, hogy később hogyan vélekedünk önmagunkról, a világról. Az apa szerető, biztató elismerő szavai fontos szerepet játszanak abban, hogy egy lányból nő váljék és ez a fiúk is esetén is épp ilyen fontos. Tehát a bensőséges apa- gyerek kapcsolat elengedhetetlen a fejlődő nemiség szempontjából, továbbá meghatározó, hogy az apa milyen értékeket közvetít gyermeke felé. 

Fontos szerepük van az apáknak az adaptív stratégiák elsajátításában is. A gyerekek olyan adaptív stratégiákat sajátítanak el, amelyek kapcsolódnak az apa státuszához, jelenlétéhez, családban betöltött szerepéhez. 

Bernardoni és Weder vizsgálatukban olyan nőket vizsgáltak, akik sikeresek voltak munkájukban. Ennek hátterében azt találták, hogy 80%-ban az apák diplomások voltak és nagy gondot fordítottak arra, hogy gyermekükből önálló, független személyiséget neveljenek.

Az apák fontos feladatuknak tartják azt, hogy gyermekeiknek megtanítsák a szabályokat, felállítsák a határokat. Továbbá az anya és gyermeke között szoros az érzelmi ráhangolódás, míg az apával kevésbé. Ez azért fontos, mert az apával folytatott kommunikáció lehetőséget teremt arra, hogy a gyermek felkészüljön az életre, ahol az emberek kevésbé vannak érzelmileg egymásra hangolódva. 

Azok a gyerekek, akik apa nélkül nőnek fel, kevésbé tapasztaltak, önállóak, magabiztosak, kevésbé jártasak az élet dolgaiban, kevésbé tudnak megbirkózni azokkal a nehézségekkel, melyekkel az élet szembeállítja őket. Ez vezethet oda, hogy az apa nélkül felnövő gyerek körében gyakoriak a különböző magatartás zavarok, egészségkárosító viselkedések. 

Felhasznált irodalom:

C.G.Jung (1995): Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. 

D.W.Winnicott(2000): Kisgyermek, család,külvilág. Animula, Budapest.

E. Fromm (1993): A szeretet művészete. Helikon Kiadó, Budapest.

G.Chapman(2008): Családi összhangzattan. Harmat Kiadó, Budapest.

H. Bethune (1993): A szülő is ember. Park Könyvkiadó, Budapest.

K.R. Canfield(1993): A sikeres apa. Szilágy Attila, Budapest.

Ranschburg J.(2005): Egy egész életre szóló találkozás. In: Ranschburg J. (szerk.): Sorsdöntő találkozások: Szülők és gyermekek. Saxum Kiadó, Budapest. 7-68.


                  

                   Higgyj az élet értelmében!


 Évekkel ezelőtt életutam kapcsán rendkívül fontos volt számomra az, hogy választ kapjak a következő kérdésre? 

Egy traumatikus életúttal rendelkező személy mit kezdhet a múltban történtekkel, az átélt veszteségekkel, sérelmekkel, fájdalmakkal. Mit tehet a boldogsága érdekében? Egyáltalán lehet-e valaha boldog? 

Azóta már persze választ kaptam a kérdésemre, és útnak is indultam. Utam során gyakran találkoztam azzal a kérdéssel, hogy hogyan fogtam hozzá, mi az, ami elindított az úton, és kapaszkodót nyújtott a kezdeti nehézségek leküzdése során. 

A HIT! Hinni abban, hogy az életemnek értelme és célja van. Semmi sem történik véletlenül, így a szenvedéseink is jó okkal történnek! 

Erről szeretnék most a teljesség igénye nélkül, néhány sorban írni.

Szeretném itt segítségül hívni Victor Frankl-t, aki azt mondta:

,, Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk."


Témám kapcsán szeretném kiemelni az idézetből a következőket: Hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz (a múltban történt dolgokhoz), milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk? Ezek közül is azt gondolom, hogy a leghangsúlyosabb kérdés az, hogy milyen jelentéssel ruházzuk fel az életünkben bekövetkező, általunk megélt olykor rendkívül kínzó, gyötrő, fájdalmas élményeket.

                                                A hit egészségre gyakorolt hatása

A mai világban azt gondolom, elengedhetetlen az, hogy higgyünk valamiben. Bár azt hiszem, nem mindegy, hogy miben hiszünk. De alapjában véve már maga az, hogy hiszek valamiben olyan élettani folyamatokat eredményez, amelyek kedvezően hatnak az egészségi állapotunkra. Itt szeretném megemlíteni két neves amerikai kutató, Koenig és Cohen nevét, akik a hit psychoneuroimmunológiai hatásait igyekeztek feltárni. Arra a következtetésre jutottak, hogy a hit befolyásolni tudja az egyes hormonok mennyiségét, mégpedig az immunfunkciókhoz kapcsolódó hormonok mennyiségének fokozását állapították meg. Ez pedig egy hatékonyabban működő immunrendszert eredményezhet, ami elengedhetetlen a megküzdéshez.

                                                     Az élet értelmében való hit

A személyes hitünk meghatározza azt, hogy milyen jelentést tulajdonítunk egy-egy történésnek, eseménynek az életünkben. Szintén Victor Frankl volt az, aki arról beszélt, hogy az életünk során nagyon fontos hinnünk az élet értelmében, a szenvedés értelmében. Vagyis, hogy nem véletlenül, hanem okkal születtünk erre a Földre, és életünknek értelme, célja van, úgy értelme, és célja van szenvedéseinknek is.

Ha tudunk hinni ebben, akkor azt gondolom, hogy képessé válunk arra, hogy könnyebben átvészeljük az életünkkel járó emberpróbáló helyzeteket, továbbá ez a fajta hit és jelentéstulajdonítás lehetővé teszi a lelki fejlődést, és növekedést, mindez jó kiinduló pont lehet a lelki egészséghez és boldogsághoz.