Segítsek? Vagy segít majd valaki  más?            

2017.10.22

 Napjainkban egyre gyakrabban értesülhetünk drámai és tragikus eseményekről. Este a híradó is tele van velük, a közösségi oldalakon is sokszor lehet találkozni egy-egy rémhírrel, megdöbbentő, elképesztő történettel. És sajnos nem kitalált történetek ezek.

A napokban szülővárosomban bekövetkezett tragédia kapcsán közelről láthattam rá arra, hogy ilyen esetben milyen szociálpszichológiai jelenségek ütik fel fejüket, miként működik ilyen esetben a lakosság, mint "tömeg".

Az egyik folyamat, amire felfigyeltem, az a rémhír kialakulási és terjedési mechanizmusa volt. A rémhír hallomás útján terjedő, rövid közlemény, egy fontosnak tartott eseménnyel kapcsolatosan, melyek nem a pontos ismereteken alapulnak.

Hugo Münsterberg egyik művében bemutatott egy kísérletet,mely a következőképpen zajlott: Kriminalisztikával foglalkozó tudósok üléseztek Göttingenben. Az ülésezés közben, egyszer csak a teremben termett egy élénk színű öltözéket viselő bohóc, őt pedig egy fekete bőrű személy követte, revolverrel a kezében. Ekkor az történt, hogy az egyikőjük elbotlott, és a másikójuk ráesett. lövés dördült, majd a történet két szereplője elhagyta az üléstermet. Eltűntek. Ez az esemény kb. 20 másodpercig tartott. Egyedül az elnök tudta csak, hogy a jelenetet előre megrendezték, ezzel az volt a cél, hogy feltárják, hogy a résztvevők mennyire fogják tudni pontosan visszaadni a látottakat. Hamarosan megszülettek a beszámolók, melyek az elemzők véleménye szerint hiányosak, felületesek voltak. Továbbá megfigyelhető volt az, hogy a beszámolók az esetek 50%-ában tele voltak kitalálásokkal.

Ez a hétköznapok során úgy jelenik meg, hogy bárhová is megyünk, mindenfele a tragikus eseményről beszélnek az emberek. Mennek a találgatások. A média napi szinten tájékoztatást nyújt sok esetben egy-egy történtekkel kapcsolatos újabb információkról, de ez nem elég... Újabb és újabb verziók születnek, melyekről beszélnek az emberek, és nem tudod elkerülni, hogy ne halld, mert hallod sorban állás közben, utazás közben. És olyan változtatok ezek, amelyk nem hivatalos forrás alapján születtek. Kiegészítve saját véleménnyel, melyek sajnos tele vannak ítélkezésekkel.

Ennek átélése közben az a kérdés kezdett el foglalkoztatni, hogy amikor bajba jutott, segítségre szoruló emberekkel találkozunk, képesek vagyunk-e felismerni azt, hogy segítségre van szükség? Képesek vagyunk-e felismerni azt, hogy mi magunk is tehetünk azért a másik emberért? Képesek vagyunk-e áldozatot hozni, és megtenni azt, amit tudunk? Vagy inkább azt gondoljuk, hogy nem az én dolgom segítséget nyújtani? Segítsen más?

Érdekes kérdések ezek...

Kitty Genovese-t 1965-ben halálra késelték New Yorkban, a Central Park sarkán. A környéken élők közül többen is látták az esetet, ennek ellenére senki nem értesítette a rendőrséget. A kihallgatást követően derült fény arra, hogy 37-en! nézték végig az ablakból azt, hogy a gyilkos végzett az áldozattal. A New York környéki Princeton Egyetem szociálpszichológusa, John M. Darley és a manhattani Columbia Egyetemen dolgozó Bibb Latané ezt azzal magyarázták, hogy mindegyik tanú azt hitte, hogy majd a másik segítségnyújt. Később kimutatták, hogy a segítségnyújtást paradox módon gátolja a sok jelenlevő. Szeretném megemlíteni Hankiss Elemér nevét is, aki a "hiányzó hős" csapdájaként jellemzi ugyanezt a helyzetet. Ennek az a lényege, hogy a jelenlévők hajlamosak félreértelmezni a helyzetet, vagy azt gondolni, hogy nem az ő dolguk a segítő beavatkozás. Így azt mondhatjuk, hogy csoportban megoszlik a felelősség.

Tény, hogy vannak olyan helyzetek, amikor érdemesebb kívülállónak maradni, de én ettől függetlenül arra bátorítalak, ha lehetőséged van rá, ne késlekedj segítséget nyújtani! Nem tudhatod azt, mikor kerülsz Te magad is olyan helyzetbe, hogy segítségre lesz szükséged!

Felhasznált irodalom:

Csepeli György (2001): Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.